Ének nyüzsögnek bennem. Mondhatnám, hogy Egy vagyok, de rendre előbukkannak a figyelmet követelő énrészeim. Meghajolnak, bemutatkoznak, szót kérnek. Időnként egymást fellökve előrenyomulnak.
A közértben lehet, hogy nem hagyom őket kibontakozni, érvényesülni. Ilyenkor szomorúan, olykor duzzogva leülnek a sarokba.
Van egy hely, ahol nemhogy előjöhetnek, de terített asztal, teljes elfogadás várja őket.
Ez a hely a színpad. A Watson coaching színpada.
Ahol mások által megelevenedünk, egy-egy arcként együtt vagyunk, beszélünk egymással. Szétszedődünk és összerakódunk.
Nem kell eltagadni szerepeinket, hanem megéljük őket.
Nem kell eltagadni viszonyulásainkat, hanem megélhetjük azokat.
Életben tartjuk legbelsőbb őszinteségünket. Életben tarthatjuk önazonosságunkat.
Itt egy, itt mégis Egy, mégis a minden lehetek.
Ünnep ez a tükröződés.
