A változó világban, megállni egy percre,
A mókus kereket, többé nem tekerve…
Legyűrni az elmét, vagy partnerré tenni,
Megértést találni, “szabadságot venni”,
Változtatni tudni, de ne tépjen széjjel,
Nappal is álmodni, ne csak sötét éjjel…
Dolgozni azon, hogy újra visszatérjen,
Egyensúlyban lenni, hogy “minden is” kiférjen…
Nem kergetni az álmot, hanem megcsinálni,
Rádöbbenni végre, hogy nem szabad várni,
Hogy önbizalom nélkül, bizalmatlan minden,
Hogyha “belül nincs rend”, akkor semmid sincsen…
Hogy “ami volt, elmúlt”, s édes vagy keserű,
Rajtad múlik, hogy sír, vagy nevet a hegedű.
Minden apró részlet, lassan világossá válik,
S ahogy a kétely benned, szanaszéjjel mállik,
Kitágul a világ, és helyet adsz a térnek,
De soha ne feledd el, akármit ígérnek:
Hogy “kalitkába zárva”, becsukott szemmel,
Lehetsz jó “rabszolga”, de nem lehetsz ember…
Tamás Zoltán, 2024.06.03.