„Gyorsan folyó, úgynevezett vadvízen kenuval evezni embert próbáló feladat. Gyakori, hogy a hajó megbillen és borulás közeli helyzetbe kerül. Ha az evezős ilyenkor ösztönösen menekül a víztől, biztos a borulás. A kenut csak úgy tudja stabil helyzetbe visszaállítani, ha ellenáll az ösztöneinek és felső testével a víz felé mozdul. Tudatosan, újból és újból kell gyakorolnunk ezt a manővert, hogy teljesen belénk ivódjon és gondolkodás nélkül automatikusan hajtsuk végre” – Thomas Kantor, ACA tréner (American Canadier Assotiation) túravezetőknek szóló előadásából 2019-ben.
Melyek az ösztönös reakcióink krízishelyzetben?
Mindannyian tapasztalhattuk már, hogy krízisben előjönnek az ösztönös beidegződéseink, ezek elnyomják a tanult viselkedési normákat.
Egy vezető a minap elmesélte egyik meghatározó élményét. Jó pár évnyi vezetőfejlesztési tréning után már nagyon is tudta, hogyan kell konstruktív kritikát adni, milyen szabályokat érdemes betartani nehéz tárgyaláskor. Mégis, egy kritikusan fontos tárgyalás alkalmával, amikor azt érezte, hogy az üzleti partnere megtámadja és becsapja, üvöltözött és csapkodta az asztalt.
A HR-esektől is hallhatunk ehhez hasonlót: „A koronavírus idején, amikor annyi nehézséggel állunk szembe nap mint nap, úgy kell megoldanunk nehéz helyzeteket, hogy tudjuk, hogy nincs ideális megoldás, néha bizony nem úgy válaszolunk egymásnak, ahogy szeretnénk”.
Mi történik?
Mintha azt tapasztalnánk, hogy a „békeidőben” teljesen rendben lévő kommunikációs eszköztárunk, reakcióink minősége leromlana. Mintha a krízishelyzetben sűrűbben előjönnének azok a hangok belőlünk, amiket legkevésbé szeretnénk. Mintha most nem lenne érvényes az a sok tréning, vezetőfejlesztési módszer, amiket az évek során elsajátítottunk.
Mi történik ilyenkor?
Elfordulunk a sziklától és – beborulunk a habokba. Miért történik ez? Miért követjük ösztönösen a régi beidegződéseinket nemcsak a vadvízi túrán, hanem a krízishelyzeti kommunikáció gyakorlásakor is?
Mi a helyzet a tudatossággal?
Talán csak csökken a tudatosságunk, így aztán azt tesszük, ami ösztönösen jön. A működésünkből, a programjainkból, a hiedelmeinkből. Akkor is így teszünk, ha arra a legkevésbé van szükség, sőt kifejezetten másra van szükség. Tudattalanul használjuk a jól bejáratott, ösztönös működésünket. Mi sem természetesebb, a legjobb szándékkal.
A „krízis-működésünk” következményei négyszemközti beszélgetés során sem áldás, de nagy károkat tud okozni, ha az ösztönös működés egy sok-résztvevős megbeszélésen tör utat magának. Ez nem jó, de nagyon emberi. Ilyen van. Előfordul.
Minél inkább érzelmileg bevonódunk egy témába, annál nehezebb tudatosan jelen lenni. Pláne reagálni. Minél inkább tetten érhető az érzelmi bevonódás a résztvevők között, annál valószínűbb, hogy az alap-programozásoké, a védekezési mechanizmusoké lesz a főszerep.
A nehéz érzelmi helyzetek mederben tartására és a biztonságos helyzet megteremtésére szolgálnak a viselkedést leíró szabályok, keretek. Hogyan érdemes rájuk gondolni?
A vadvízen sem hagyjuk, hogy majd kialakul. Majd csak lejutunk valahogy. Majd rögtönözünk. Alapszabály, hogy szikla felé dőlünk, evezőt soha el nem engedünk. Elfogadjuk és tiszteljük ezeket a szabályokat. Tudjuk, hogy védenek saját magunk ösztönös és éppen a helyessel ellenkező beidegződésétől. Attól, hogy eldobjuk az evezőt az első zubogónál. Attól, hogy a sziklát látva tőle el evezzünk. Ezek a szabályok segítenek, hogy elérjük a célunkat. Hogy végül leevezzünk a vadvízen.
Nézzünk néhányat a keretek közül:
Az idő, mint keret:
Sokféle közösségben számtalanszor megtapasztaltam, ha kell, akár 1 percben is össze tudjuk foglalni a mondandónkat, amit – ha rajtunk múlna – akár fél óráig is részleteznénk. A rövid időkeretnek, legyen az 1, 3 vagy 5 perc nagy jelentősége van: az idő tiszteletének a jele. Tiszteljünk az időt, a magunk és egymás idejét. Arról beszélünk, ami a legfontosabb. Ami a mondandónk lényege.
A hozzáállás mint keret:
Egy megbeszélésre visszük magunkkal a témához, a résztvevőkhöz, a helyzethez kötődő gondolat és érzelem-világunkat. A rugalmasságunkat, a tettrekészségünket. Ugyanígy a prekoncepcióinkat és az ellenérzéseinket is. Mit üzenek szavaimmal, visszajelzéseimmel, a testtartásommal? Milyen hatással vannak verbális és non-verbális üzeneteim a többiekre? Érdeklődést, kíváncsiságot, akitivitást vagy éppen ‘legyünk túl rajta’, unalmat, kívülállást. A nyitottság és kíváncsiság érdeklődést fejez ki és újdonságot hozhat. A nyitottság hiánya és érdektelenség fásultságot fejez ki és a régi tapasztalatok újraélését hozhatja.
A jelenlét teljessége, mint keret:
A személyes/online jelenlét mellett a mentális jelenlét megléte vagy éppen hiánya nagyban rányomja a bélyegét akár a kétszemélyes találkozókra is. Mire figyelek? A következő programra? Ami napok óta foglalkoztat vagy arra ami ‘itt és most’ zajlik. Sok mindenre kell figyelnünk. Az, hogy mással foglalkozunk, tetten érhető. Nagy a kísértés, hogy a leterheltségünkön a figyelem átirányításával segítsünk. A ‘multitasking’-nak nevezett fókusz-váltásnak többféle téren is megfizetjük az árát. Ezek közül az egyik az, hogy rejtett módon, de egyértelműen megüzenjük a másiknak, hogy az ő dolga kevéssé fontos, mint a miénk.
Véleménynyilvánítás, mint keret:
Ne mondjuk, hogy nincs. Kevés a szuperhős, aki mindenhez ért. Induljunk ki hát abból, hogy egy adott témához különböző szerepű, hatáskörű és szakterületű munkatársak kapcsolódnak. Különböző tehát a nézőpontjuk is. Más és más szempontot adhatnak bele a témába. Mennyire szabad és mennyire érdemes elmondani a gondolatainkat? Mennyire veszik figyelembe? Benne vagyok-e én is ebben a történetben? Szól-e ez a téma az én szakértelmemről és az én probléma-megoldásomról is? Vagy csak a véleményvezéréről?
A keretek arra szolgálnak, hogy segítsenek a fókuszt a célon tartani. Segítenek, hogy az emberi természetünk alap programjai, mint az ego, a bizonyítási kényszer, a versengés a többi hiedelemmel és behuzalozással együtt a keretek által mederben maradjon. A haszon óriási. Felszínre kerülhetnek a különböző megoldási javaslatok, az egyedi nézőpontok, a speciális igények. Elindul az együttműködés. Azzal foglalkozunk, ami a közös dolgunk.
