Hisszük, hogy viselkedés változás nélkül nincs valódi változás.
Történelmi és társadalmi hagyatékunk
Csupán egyetlen bekezdés erejéig emlékezzünk meg arról, hogy honnan jövünk. Történelmi hátterünk és iskolarendszerünk nem a dicséretről és elismerésről nevezetes. Nem mintha nem lennének eredményeink és érdemeink. Voltak és vannak. Ezek elismerése helyett az önostorozást kaptuk örökül, legyen szó egy 96%-os matematika dolgozatról, egy olimpiai ezüst éremről vagy akár egy döntetlen focimeccsről egy komoly ellenféllel szemben. Mi vagyunk a ”félig üres pohár” nemzete. Lehet, hogy elérkezett az idő, hogy átgondoljuk, hogy az őseinktől kapott gondolkodásmódok egyike-másika már nem szolgál bennünket.
Miért nem adunk vezetőként elég visszajelzést?
Először talán azt a kérdést érdemes górcső alá venni, hogy miért nem adunk elég visszajelzést. Megkérdeztünk vezetőket és beosztottakat is. A megkérdezett vezetők úgy gondolják, hogy elegendő visszajelzést adnak. Szerintük a visszajelzéseik eligazodást adnak arra vonatkozólag, hogy melyek a jól végzett feladatok és melyek a fejlesztendők a beosztottak vonatkozásában.
Amikor a beosztottakat kérdeztük, gyakorlatilag ők sokkal kevésbé voltak elégedettek a vezetőik visszajelzéseivel. Szinte minden beosztott úgy érezte, hogy több visszajelzésre lenne szüksége. Azt külön kiemelték, hogy több igényük lenne pozitív visszajelzésekre.
Érdekes megtapasztalás az is, hogy sokan a megkérdezettek* közül a pozitív visszajelzést is „rosszul viselik”. Önmagában is nehéznek mondják a helyzetet, hogy valaki megdicséri őket. A számukra nehéz helyzetet tovább fokozza, hogy beindul a feltételezgetés a fejükben: mit is akarnak tőlük.
Miért nem adunk vezetőként elég jó visszajelzést?
Halljuk és tapasztaljuk, hogy a vezetői visszajelzések sok esetben kötelezően „kipipálandó feladat” kategóriájúak. Mindenki számára világos – hiszen mindannyian tapasztaltuk már életünkben -, milyen az, ha valaki nem szívből beszél. Amikor „csak” megcsinálja azt az adott feladatot, de nincs benne a feladatban.
A tiszta és érthető kommunikáció jegyében az ilyen feladatvégzésre van egy szavunk: „fél szívvel” végzett feladat. Ez nem címkézés vagy ítélet a részünkről, a szándék mögötte a lényeg megragadása. Hiszen a „fél szív” egyfajta kísérlet annak leírására, amikor csak a fejünkből beszélünk. Tudjuk, mit kell tennünk. Meg is tesszük. A fejünkből.
Az alcímben feltett kérdésre az egyik ok az lehet, hogy nem tudjuk, hogy éppen „félszívvel” adunk visszajelzést. Tapasztalatunk szerint a testünk adhat erre megbízható választ. Feszültség, rossz érzés és a helyzetből való menekülés érzetek jöhetnek a testünk bármely részéből. Ezek mind-mind jelek. Arra utalnak és arról beszélnek, hogy valami nem igazán jó ott és akkor.
A világ, amiben élünk, nagyon hangos és nagyon sok jelet küld számunkra. Ez a zűrzavaros információ kavalkád nem arra sarkall bennünket, hogy hallgassunk a testünk jelzéseire. Mégis mindannyiunkat arra szeretnénk biztatni, hogy fejlesszük a testünkből jövő jelekre való figyelés képességét. Segít nyakon csípni a félszívűség állapotát. Minden innen indul.
Az első lehetőség a visszajelzés minőségének javítására az, ha „nyakon csípjük”, más szóval tudatosítjuk, hogy nem a teljes szívünkből beszélünk.
A vezetőkkel való beszélgetés arról a tapasztalatról árulkodik, hogy néha már csak a nagyon erős testi jelekből tudunk olvasni. A testi jelek olvasása tanulható.
Szándék vagy módszer?
Visszatérő kérdésként kapjuk a velünk dolgozó vezetőktől, hogy jól érzik-e, hogy a „visszajelzés” szón többet értünk egy módszernél.
Így van. A visszajelzés számunkra nem csupán egy módszertan, amit megtanulhatunk, begyakorolhatunk és ennyi.
Meggyőződésünk, hogy egy-egy módszertan alkalmazása csupán a „félszívűség” professzionális fokozatáig visz. A bajnoki címig nem.
Hitünk szerint a módszertan előtt még vannak lépések. A „félszívűségem” nyakon csípése. A tudatosságom azon, hogy itt és most hogyan állok. A szándékom azzal kapcsolatban, hogy merre is szeretnék előre haladni. Végül az elköteleződésem a teljes szívűség mellett.
Utána aztán jöhet a módszer is.
Amikor járok, akkor is csak az egyik lábamat tudom felemelni. Az „egyel jobb” lehet mindig a következő lépés, nem a tökéletes.
* természetesen a hivatkozott felmérés nem tudományos és nem reprezentatív. A módszertani megalapozottság és tudományos igény helyett a szándék inkább egyfajta önreflexióra való biztatás.
